1.-2. Fejezet

 

1.fejezet

 

Fordította: SkyBright

 

Hálaadás estéje van, és sokak számára ez jó alkalom a karácsonyfa felállítására. Számomra ez jó alkalom arra, hogy csokoládéval, Cheetosszal és eperrel tömjem magam, miközben tévét nézek, lehetőleg meztelenül Kane-nel. Ez a terv. És ez egy jó terv. De előbb egy kényelmes leggings és egy meleg pulóver, majd irány a repülőtér és egy helikopter, ami a városból Hamptonba visz. Mert az események furcsa fordulataként, csak egy héttel azután, hogy leszúrtam Roger Griffint, az egykori profilozó mentoromat, és aki belehalt a sérüléseibe, akiből sorozatgyilkos lett, hálaadást tartunk a rendőrfőnök bátyámmal. Logikusan azt gondolnád, hogy ez azért van, mert Kane és Andrew együtt szabadultak meg Roger holttestétől, ami összekötő élmény volt, igaz?

De ez tévedés.

Bármit is tettek a holttesttel, azután visszatértek ahhoz, hogy utálják egymást, különösen miután Andrew meglátta a hatalmas követ, amit Kane az ujjamra húzott– az még mindig az ujjamon van, és ott is marad.

– Megőrültél? – követelte, majd elkomorult. – Ne is törődj vele. Épp most szúrtál meg egy embert hússzor. Igen. Kurvára őrült vagy.

– Kurvára? – vontam kérdőre. – Most úgy káromkodsz, mint egy kocsis, Andrew. Szégyelld magad!

Szúrós pillantást vetett rám majd Kane-re, mielőtt elindult volna a bűnözés ellen küzdeni, de két nappal később még mindig fogadta a hívásomat, és beleegyezett, hogy csatlakozzon hozzánk a hálaadásnapi vacsorára. És Kane egyetlen okból egyezett bele egy ilyen meghívásba, és ez az ok nem én vagyok. Aggódik, hogy Andrew kiborul a holttest miatt. Fel akarja mérni őt. Mégis azt mondom, hogy ez a kötődés. Meg fog történni. Érzem a Lilah kibaszott Love csontjaimban. Legalábbis valamilyen alternatív univerzumban.

Kane, farmerben és pulóverben ugyanúgy az olajvilág dögös latin királyának néz ki, mint az egyedi öltönyeiben, elkapja a kezem, és elindulunk a kapu felé. Egy óra múlva kint leszünk a városból, Hamptonban leszünk, és ennyivel közelebb a hálaadás esti paradicsomhoz. Mindössze két lépést teszünk helikopterünkhöz vezető ajtók felé, amikor megcsörren a mobilom. Kihalászom a kedvenc Chanel kabátomból, és grimaszolok a számmal.

– Murphy rendőrfőkapitány az– mondom, és visszautasítom a hívást. – Nem veszem fel. Vakáción vagyok.

– Jó döntés – helyesel Kane, de máris újra csörög a mobilom.

– A francba – grimaszolok, és a tekintetem a váróterem fölötti tévére emelkedik.

Elkapom Kane karját, és megállásra késztetem.

– Kane – mondom, a hangom feszült.

Lenéz rám, majd követi a tekintetem, ahol egy olyan ember szellemét látom, akinek már halottnak kellene lennie, de aki most a tévében van. Pocher, az esküdt ellenségünk, a Társaság, vagy ahogy egyesek nevezik a Mélyállam, avagy a titkos Háttér hatalom épp interjút ad egy híradósnak. Pocher, akit Kane embere ölt meg az Esernyős Ember gyilkosságok ürügyén.

– Mondd, hogy ez csak egy ismétlés– mondom, a torkomban forr a sűrű sötét düh, ha csak meglátom ennek az embernek az arcát. – Ennek ismétlésnek kell lennie – teszem hozzá. – Meghalt. Már hét hete halott.

Kane arckifejezése megfeszül, és int a személyzet egyik tagjának, hogy állítsa nagyobbra a hangerőt, miközben máris a képernyő felé irányít. A mobilom ismét csörög, de én még mindig nem veszek róla tudomást.

– A világot most sokkolja a hír– mondja a híradós. – Mindannyian azt hittük, hogy meghalt.

– A bátyám halt meg– mondja Pocher. – A házamban lakott a támadás idején. Mindenki egyszerűen azt feltételezte, hogy engem gyilkoltak meg.

– Akkor miért nem mondta ezt el nekünk? – kérdezi a híradós. – Miért hagyta, hogy azt higgyük, hogy maga halt meg?

– Óvatosságból– állítja a férfi. – Aki megölte a bátyámat a hatóságok feltételezése szerint azEsernyős Ember nevű sorozatgyilkos volt.

– Meghalt– mutat rá a híradós. – A fennmaradó veszélyt már hetek óta elhárítottak.

– Ez igaz, de valaki az én pozíciómban könnyű célpont. A privát biztonsági csapatom biztosított arról, hogy biztonságban vagyok, ezért bukkantam most fel újra.

Pocher rendelte el anyám meggyilkolását. Anyám halott. Ő él.

– Az a szemétláda nem akar eltűnni. Nem fog meghalni. – Kane-re pillantok. – Az az ember alkut kötött az ördöggel. Talán ő maga az ördög.

– Az ördögöt, ismerjük, Lilah– mondja. – Pocherrel elbánok.

Nem tetszik ez a válasz. Ez egy határvonalat sejtet közte és köztem, és az, hogy van jelvényem, ami ugyanúgy közénk áll most, neki is megvoltak a saját módszerei a dolgok kezelésére, és mindennek akkor kellett volna véget érni, amikor ezt a gyűrűt az ujjamra húztam.

– Hát persze. Elbírsz vele. Kane király.

– Lilah...

– Ne mondd nekem, hogy jelvényt viselek, Kane, ami miatt ezt neked kell elintézned, mert esküszöm neked, hogy ha ezt teszed, kiakadok. Őszinteség, bármi áron– teszem hozzá, megismételve az egymásnak tett fogadalmunkat.

Megragadja a kabátomat, és magához húz.

– Vigyázz, mit követelsz, gyönyörűm. Lehet, hogy nem fog tetszeni az eredmény.

– Megígérted nekem.

– Tudom.

– Tényleg? – mondom kihívóan, de nem hagyok neki időt a válaszadásra. – Nincs több titok, Kane.

A szemei elsötétülnek, az állkapcsa megrándul.

Csörög a mobilom.

– Ez megint Murphy lesz– mondom. – Nyilvánvalóan most már tudjuk, miért hívott engem. Fel kell vennem.

Az arckifejezése megfeszül, és elereszt engem, és ezt egy kicsit túl könnyen teszi. Nem tetszik neki ez a beszélgetés. Soha sem tetszett neki.

Dühös vagyok rá, és mint a tökéletes felnőtt, aki vagyok, rápillantok a hívóazonosítóra, és megnézem a hívószámot, mielőtt válaszolok: – Murphy rendőrfőkapitány. Hogyhogy nem tudtunk erről?

– Egy ember, akinek pénze és hatalma van, sok mindent el tud intézni. Ha már itt tartunk, Kane tudja?

A kérdés szinte biztosan megerősíti azt, amit Kane mindvégig mondott nekem. Murphy, az FBI magas rangú tagja támogatja a kapcsolatomat Kane-nel, valakivel, akiről az FBI már régóta próbálja bebizonyítani, hogy az apjához hasonlóan bűnöző, és indítékkal rendelkezik. Kane hatalmát és befolyását a Társaság ellen felhasználható fegyvernek tekinti.

– Kane nem a maga munkacsoportjának dolgozik, kapitány. – mondom, nem szólva többet.

– Természetesen nem– mondja Murphy szárazon.– És ami a következőt illeti, a halál túl jó ahhoz az emberhez. Megfizet a bűneiért.

– Ez a felnőtt karácsonyi listád, vagy van valami terved?

– Egy kérdés az ünnepek utánra. Boldog hálaadást, Love különleges ügynök – és ezzel a seggfej leteszi a telefont.

Megfordulok Kane felé, aki nem mozdul, a makacssága tagadja, hogy a részéről bármilyen visszavonulás történt volna. Soha nem mondott le rólam. Soha. És amikor felhúzta ezt a gyűrűt az ujjamra, és igent mondtam a házasságra, elhatároztam, hogy ugyanezt teszem vele is. Még mindig dühös vagyok rá, de a pokolba a veszekedéssel. Felé léptem.

– Minél hamarabb elmegyünk, annál hamarább egyedül lehetünk, ahol rendesen meg tudjuk ezt vitatni, és én ugyanúgy nyerhetek.

A szeme elsötétül az elismeréstől, és a karja átölel, miközben a helikopter felé tartunk.

Hamarosan Hamptonban leszünk, és kétségkívül Pocher is.

 

2. fejezet

 

Fordította: Isabelle

 

Kane letelepszik a mellettem lévő helikopterülésbe, és nem tudom nem észrevenni a megfeszült állkapcsát, a vállában lévő feszültséget, aminek semmi köze a feszült szavainkhoz. A fájdalomról van szó, aminek hangot adna, azoknak a sebeknek a következményeiről, amelyeket a Roger által a vállába döfött két penge okozott, és amelyek a karjait akarták megbénítani, még mindig csak egy hetesek. Keresztülrántja a biztonsági övét a mellkasán, én pedig elkapom és behelyezem neki. Lehet, hogy még mindig dühöngök egy kicsit a beszélgetéseink miatt, de megvédem őt. Ölnék is érte. És ezt mindketten tudjuk. Régebben azt hittem, az a probléma köztünk, hogy ő képes ölni értem. Most már inkább az a véleményem, hogy az én gyilkolási hajlamom a probléma. Az a tény, hogy gyakran nem érzem problémának, még nagyobb probléma.

Ez a részem, a gyilkos, akiről évekkel ezelőtt, a tengerparton töltött éjszaka óta hittem, hogy lehetek, egyre hidegebb és kényelmesebb, szabadabb. Pontosan ezért hajolok előre, és nyomom az ajkam Kane ajkához. Éreznem kell valamit. Szükségem van arra, hogy most emberi legyek. Átöleli a fejemet, és úgy csókol, ahogy csak Kane tud csókolni, és hála istennek, érzelmek kavarognak bennem, minden olyan érzelem, amit egy lánynak éreznie kell, amikor egy olyan férfi csókol, mint Kane Mendez. Visszahúzódik és rám néz, a szeme tudással telve. Ismer engem. Tudja, hogy mivel küzdök, de nem kényszerít arra, hogy beszéljek. Visszatérek oda, hogy ismer engem. Úgy van szükségem a beszélgetésre, mint most egy lyukra a fejemben.

És amikor vége a csóknak, és határozottan emlékeztetett arra, hogy igen, még mindig ember vagyok, még mindig vannak érzelmeim, visszatelepedik a helyére. És én is. Lehajtom a fejem a párnára, máskor elővenném a hideg aktákat, amelyek a munkámhoz tartoznak. Murphy azt mondta, hogy válasszam ki az ügyemet, de ő úgy értette, hogy keressek olyan ügyeket, amelyek kapcsolódnak a Társasághoz. Csak nem vagyok benne biztos, hogy ez tényleg bárhova is elvezet minket, és én nem vagyok éppen az a pörögjenek-a-kerekeim-a-semmiért ügynök típus.

De a gyilkosságon jár az eszem. Ó, igen, kurvára így van.

A helikopter lapátjainak suhogása és a motor zúgása, ahogy felemel minket a földről, visszarepít abba a pillanatba, amikor Rogerre vetettem magam, és elkezdtem szurkálni. Újra és újra megszúrtam. Aztán meghalt. Meghalt, ebből nincs visszaút, és a vére még mindig meleg a kezemen. Ő szúrta le Kane-t. Azzal hencegett, hogy megölte azokat az ártatlan áldozatokat. Azzal hencegett, hogy megölte az anyámat a Társaság, vagyis Pocher utasítására. És biztosította, hogy én is olyan gyilkos vagyok, mint ő. Boldogan bebizonyítottam, hogy igaza van.

Az apámra gondoltam, és az ő reakciójára, amikor megerőszakoltak. – Legalább nem öltek meg. – Tudja, hogy a Társaság megölte anyát, tudom, hogy tudja, ez a kijelentés azt sugallja, hogy tudja, és mégis, mégis velük van, kihasználja őket a hatalomért és a politikai hivatalért. Anyám szépségére, a kedvességére, a jóságára gondolok, ami túl jó volt neki, és nekem. Olyan vagyok, mint az apám, és ezt hamarosan tudni fogja, amikor megfizettetem vele az ebben való részvételét.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire Kane megszorítja a lábamat, és én felriadok, azonnal tudatában vagyok annak, hogy figyelmeztet a közelgő landolásra. Nem telik el sok idő, és már a földön vagyunk, kiszállunk, és együtt megyünk be a repülőtérre. Volt idő, amikor aggódtam volna az általunk felkavart pletykák miatt, de az az időnem most van. Még mindig nem mondhatom, hogy Kane és én jók vagyunk egymásnak, de egyszerűen már nem érdekel. Összeillünk. Ezt persze mindig is tudtam, attól a pillanattól kezdve, hogy megismertem, de ez volt a probléma. Úgy tekintettem a függőségemet egy olyan hírhedt férfitól, mint Kane Mendez, mint a jellemem megítélését. Akkor, amikor még nem voltam hajlandó felelősséget vállalni azért, hogy ki és mi vagyok.

Miután a táskáink a kezünkben vannak, kilépünk a szabadba, ahol egy korai hószállingózás hinti be a vállunkat, de a tempónk egyenletes, nyugodt. Irányításunk alatt van. Ezt szeretem Kane-ben. Mindig ura a helyzetnek. Az irányítás jó, és nem telik el sok idő, mire beülünk a sportos fekete Mercedesbe, amelyet itt a szigeten kedvel. Beindítja a motort, ami halkan, egyenletesen duruzsol, én pedig feltűnően boldog vagyok, hogy itt lehetek. Ez az otthona mindkét bűnömnek. Visszagondolok arra az éjszakára, amikor megöltem Rogert. Arra, ahogy meztelenül állok a zuhanyzóban Kane-nel, miközben lemosta rólam a vért, az új gyémántommal a kezemen. Akkor sem beszéltünk. De amikor elindul és felhajt az útra, nehéz nem visszagondolni arra a hajóra, ahol megkérte a kezem, és én megöltem Rogert.

– Nem érzem magam bűnösnek.

Enyhén megmozdul a levegő, de Kane válasza csak közömbös.

– És ez téged zavar. – feltételezi. Istenem, de jól ismer engem.

– FBI-ügynök vagyok. Valami mást kellene éreznem. Nem kellene éreznem….

Rám pillant.

– Nem én vagyok az a személy, akinél elhallgathatsz vagy habozhatsz, Lilah. Ezt te is tudod. Fejezd be a mondatot.

– Bűntudatot éreztem, miután megöltem azt a férfit a parton. Megerőszakolt, és én mégis bűntudatot éreztem. Ezúttal nem érzek, Kane. Boldog vagyok, hogy meghalt. Ez nem tűnik normálisnak.

Megállítja a kocsit a bejárati kapunk előtt, és beüt egy biztonsági kódot, majd rám pillant, hogy megkérdezze:

– Kinek a definíciója szerint normális?

– A kiképzésem szerint. A tankönyveim. – válaszolom, miközben bevisz minket a garázsba.

– Rendben –mondja, leállítja a motort, és felém fordul. – Akkor néhány könyv szerint te nem vagy normális. Először is, komolyan kétlem, hogy bárki, aki azokat a kibaszott könyveket írta, szembesült volna egy sorozatgyilkossal, aki az anyját is megölte. És ha normális lennél, gyönyörűm, nem lennék beléd szerelmes. És mielőtt azt mondanád, hogy ez mennyire diszfunkcionális, mennyire diszfunkcionálisak vagyunk, te nem tartozol közéjük. Tudom, hogy ezt gondolod. Hogy egy vagy a gyilkosok közül, akikre vadászol, de te nem tartozol közéjük.

– Vonzódnak hozzám. Roger is vonzódott hozzám.

– És ezért voltál képes megölni őt, mielőtt valaki más is holtan végezte volna. Ne hagyd, hogy az a szemétláda baszakodjon a fejeddel. Azért vonzódott hozzád, mert fenyegetést jelentettél. Irányítania kellett téged, és ez nem sikerült neki.

– Mert egy gyilkos kell ahhoz, hogy elkapjunk egy gyilkost? – kérdezem meg.

– Te nem vagy gyilkos, Lilah. Azt teszed, ami szükséges. Hajlandó vagy ölni, ha szükséges. Két különböző dolog.

Csörög a mobilom, és mivel biztos vagyok benne, hogy megint Murphy az, felkapom, és észreveszem, hogy a bátyám hív.

– Andrew – mondom. – Biztos hallott Pocher-ről.

Kane ajkait összeszorítja, de nem szól semmit. Kiszáll a kocsiból, én pedig ugyanezt teszem, és a hívásra azt válaszolom:

– Hallottad.

– Hallottam. Itt vagy?

– Most értünk a házhoz. Miért?

– Egy holttest van a kezemben. Szükségem van rád.

– Milyen holttest? – kérdezem, és Kane azonnal a kocsi végében áll, és engem figyel. Gondolom, amikor legutoljára eltemetsz egy holttestet, a holttest szóra felfigyelsz. – És miért van rám szükséged? Van vagy hetven embered a csapatodban – teszem hozzá.

– Egy menyasszony, Lilah. Egy nő esküvői ruhában. Biztos vagyok benne, hogy érted, miért jutottál eszembe róla.

Megmerevedik a gerincem.

– Küldd el nekem a címet – mondom, és megszakítom a kapcsolatot, mire Kane megjelenik mellettem.

– Egy halott menyasszony, egy héttel a lánykérésed után, és aznap, amikor visszatérünk a szigetre. Aznap, amikor Pocher újra felbukkan. Nincsenek véletlenek. Ez nem véletlen.

– Nem. – mondja, és átnyújtja nekem a kulcsokat. – Nem az.