7.-8. Fejezet

 

7. fejezet

 

Fordította: SkyBright

 

Magamra tudtam koncentrálni. Egy olyan városban, ahol minden az egóról szól, az én mindig a legkönnyebb válasz. De én élek, az áldozat pedig halott. Valaki őt választotta ki, hogy meghaljon ezen az éjszakán, és ő a show sztárja. Ezt a szerepet a nehezebbik úton érdemelte ki.

Ezért, amikor belépek az előcsarnokba, kizárom a törvényszéki csapat hangját, kényszerítve magam, hogy belemerüljek a Másvilágomba, arra a helyre, ahol nincs más, csak én és az ügy. A dolgozószoba felé pillantok, ami elvezet a konyhához. Ez nem egy rövid táv az emeleti részen, ahol általában a hálószoba található. Miért sétálna le egy nő abban a ruhában, a drága, védendő, menyasszonyi ruhájában csak azért, hogy egy üveg vízért lemenjen a földszintre?

Gyógyszer.

Biztosan valamilyen gyógyszert vett be. Ez legalább egy logikus válasz. És talán szédült az örömtől, és nem tudta rávenni magát, hogy levegye a ruhát. Vagy nem is az igazi esküvői ruhája volt. Talán egy ajándék volt, egy perverz játék, és ő a gyilkosával csak szexelni akart, és nem azért várta, hogy meghaljon. Vagy talán ő ott tartotta a ruhát a földszinten. Talán csak most szállították ki, és alig várta, hogy felpróbálhassa.

Leintek egy helyszínelőt.

– Megtaláltuk a ruhákat, amiket viselt, mielőtt felvette a menyasszonyi ruhát?

– Itt lent nem – mondja. – Talán az emeleten – teszi hozzá. – Azt egy másik csapat nézi át.

Más szóval, mivel a földszinten nincs ruha, az áldozatunknak meztelenül kellett volna lemennie a lépcsőn, és lent kellett volna felvennie a ruhát. Ez azt jelenti, hogy vagy valaki elvitte a ruháit, ami nem is annyira különbözik egy tavalyi esetemtől, vagy pedig fent hagyta őket. Felmegyek az emeletre, és megtalálom a hálószobát jobbra, a folyosó végén.

Belépek a szobába, ahol egy helyszínelő fotós készít képeket. Megmutatom a jelvényemet.

– Szükségem van a szobára.

Grimaszol, de nem ellenkezik velem, elmegy. Munkához látok.

Egy hatalmas, tornyos ágy közepén egy nyitott fehér doboz áll a fehér paplanon egy piros szalaggal. Odasétálok az ágy széléhez, és közelebbről megvizsgálom a dobozt. Cím nem található rajta, ami arra utal, hogy nem a szokásos futárral szállították, de ez nem zárja ki a különleges küldeményt. Kártya sincs rajta. Feltételezem, hogy a ruha a dobozban volt – a mérete megfelelő -, de sosem szeretek feltételező seggfej lenni. Feltételezve, hogy a seggfejek nem csupán seggfejek, hanem hülyék is.

Tudom, hogy egy ribanc vagyok, de egy olyan ribanc, aki arra használja az adottságait, hogy az embereket rávegye, olyan dolgokat mondjanak és tegyenek, amiket egyébként nem mondanának vagy tennének. Ami nem vagyok, az egy tervezett vagy nem tervezett hülye seggfej. Akárhogy is van, visszatérek a ruhához, ami lehet, hogy nem abban a dobozban volt, de valahogy bejutott a házba, és elég nagy ahhoz, hogy a biztonsági felvételen is látszódjon.

Egyelőre még mindig az áldozat ruhájára vadászom, és a környezetemet felmérve egy tükrökkel burkolt folyosón sétálok át, majd egy fürdőszobába lépek be. Egy szabadon álló nagy kád, két mosdó és egy WC fülke van benne, mind makulátlanul tisztán. Ruhák nincsenek. Visszamegyek a tükrökhöz, amelyek valójában szekrényajtók. Kinyitom a jobb oldali szekrényt, és – Jézusom! A makulátlan takarítónő ide pakolja el a nő rendetlenségét. A padlót ruhák borítják, és nem lehet tudni, hogy bármelyik is az, amit az áldozat a ruha előtt viselt. Kinyitom a második szekrényt, és nagyjából ugyanezt találom. Ismét arra jutottam, hogy szükségem van a biztonsági felvételekre.

Kilépek a folyosóra, ahol a nyomozócsapat különböző tagjai nyüzsögnek, és meglátom Jacket, egy hatvanéves rendőrt, aki egész pályafutása során apám, most pedig a bátyám alatt dolgozott.

– Lilah! – köszönt hatalmas mosollyal. – Mi a fenét keresel itt?

Jack azon kevesek egyike, akik Lilah-nak hívnak, de ő már pelenkás korom óta ismer. Ezek a területek kapcsolódnak a gyökereimhez, és ezek a gyökerek mélyen kötődnek a bűnüldözéshez.

– Andrew hívott – mondom. – Meg kell tudnom, hogy van-e kamerafelvétel a házról.

– Tudom, hogy van – biztosít engem. – Hallottam, ahogy lent beszéltek róla.

– És?

– Semmi mást nem tudok, de utána tudok nézni.

– Azonnal látnom kell az elmúlt tizenkét órát, és utána egy teljes másolatot kell szereznem a felvételről, amilyen gyorsan csak lehet.

– Rajta vagyok. –  Jobbra lép, majd megáll, hogy újra szemügyre vegyen. – Büszke vagyok rátok, gyerekek. Ki gondolta volna, hogy  egyszer majd egy dinamikus bűnüldöző duó lesz belőletek, de az biztos, hogy így lett – kacsint, és lesiet a lépcsőn.

A távolodó hátára pislogok. Büszke rám? Összezavarodtam. Nem tudtam, hogy sokat tud a felnőtt változatomról, és nem vagyok éppen az a személy, akit az emberek megdicsérnek. Nem kezelem jól. Kényelmetlenül érzem magam ilyenkor és mások is így éreznek. És most én vagyok az, aki kényelmetlenül érzi magát, de Jack nem, áldja meg az öreg szemétláda szívét.

Újra belépek a hálószobába, és kiveszem a táskámból a mini fényképezőgépemet. Igen, a helyszínelő is készít fotókat, de én szeretem a sajátomat, hogy könnyebben és gyorsabban hozzáférjek. Ahogy elkezdek fotózni, megfigyeléseket teszek. A szoba rendezett, az ágy bevetve. Nem tartózkodott sokat ebben a helyiségben. Még mindig, az az érzésem, hogy valaki másé lehet, megbizonyosodom róla, hogy a képeim a szoba minden részét megörökítsék.

Belenézek a fiókokba, végigpásztázom a jegyzettömböt, amit az ágy mellett találok, de egy bevásárlólistán kívül semmi sincs benne. És bizonyíték arra, hogy jobban kijövök a halottakkal. Annyira szerette a szardellát, hogy az került a listájára. Félretéve ezt az undorító szokást, tovább vadászom a halálával kapcsolatos nyomokat. Végül a szekrényekben és a fürdőszobában kötök ki. Miután a keresés befejeződött, kilépek a hálószobából a folyosóra azzal a szándékkal, hogy átkutatom a további szobákat, de a lépcsőnél megállok, mert a lépcső alján North-ot látom állni, aki látszólag rám vár.

Úgy érzem, hogy harapni fogok, és elindulok lefelé a lépcsőn – nem szó szerint harapok, még nem, de ez is megtörténhet. Soha semmit nem zárok ki. Láthatóan alig várja, hogy beszélgessünk, az alsó lépcsőfokon találkozik velem.

– Beszéltem az anyjával – mondja. – Igaza volt. Ez nem Emma Wells menyasszonyi ruhája.

 

8. fejezet

 

Fordította: Isabelle 

 

A paranoiás emberek majdnem annyira az idegeimre mennek, mint a hülyék. Néhány ember, még az okos emberek is, paranoiássá válnak, miután rossz dolgot tettek, mondjuk megszabadultak egy holttesttől. Andrew jelenleg paranoiás. Ezt bizonyítéknak fogja tekinteni arra, hogy ez az ügy rólam és Kane-ről szól.

Én viszont nem vagyok hajlandó túl sokat belemagyarázni az ujjamon lévő eljegyzési gyűrűbe és a leendő menyasszony esküvői ruhájába. Még ha nem is az igazi menyasszonyi ruhája.

– Akkor tudnunk kell, honnan a fenéből származik. Elkértem, hogy megnézzem a biztonsági rendszer felvételét.

– Ami azt illeti - mondja, – a biztonsági rendszere nem működik. A biztonsági tápja ki van iktatva.

– Hát persze, hogy ki van – válaszolom szárazon. – Hol van most az anya?

– A házában, néhány mérfölddel lejjebb a tengerparton. Egy óra múlva találkozom vele az állomáson. Gondolom, ott akar lenni.

– Hiszek magában, North. Majd maga elintézi. –  Megkerülöm őt, és jobban belépek az előszobába, pont oda helyezem el a lábam, elképzelem, ahogy az áldozat kinyitja az ajtót, és átveszi a dobozt, amely az ágyon kötött ki. Kinyitotta volna a dobozt, majd felvette volna a ruhát. Így gondoljuk. Igazából azt sem tudjuk, mi volt abban a dobozban. És miért vett fel egy olyan menyasszonyi ruhát, ami nem az övé?

Visszatérek valami perverz játékhoz, mert mi a fene más lehetne?

Azon kívül persze, hogy valaki kényszerítette, hogy felvegye a ruhát, de az nem illik a konyhába sétáláshoz egy üveg vízért. Visszatérek ahhoz, hogy látogatója van. Megfordulok, és látom, hogy North ott áll mögöttem, csípőre tett kézzel.

– Megtaláltuk a telefonját?

– Nem találtuk. Nincs a holttest mellett vagy bárhol az alsó szinten. Még mindig keressük, és már elindítottam a folyamatot, hogy lekérdezzük a telefonhívásait.

– A telefonja és a ruhái eltűntek, a biztonsági rendszer pedig ki van kapcsolva – jegyzem meg, hangosan feldolgozva a saját érdekemben, nem az övé miatt.

Ő mégis válaszol, és hozzáteszi: – És mivel a telekhatárok szélesek és díszesek, nincs kameraképünk sehonnan máshonnan. Valaki fedezte a hátsójukat.

Lehet, gondolom, de azt mondom: – Megvan a telefonszáma?

– Ami azt illeti, megszereztem. Épp most hívtam fel a telefonos nyilvántartás miatt. Miért?

Kiveszem a telefonomat a tereptáskámból.

– Gondoltam, felhívom, és megkérdezem, mi történt.  – mondom, és közben csak pislogok rá.

– Igaz  – mondja szárazon. – Nyilvánvalóan hülye kérdés volt. Nincs jobb módja annak, hogy megtaláljuk, mint hogy felhívjuk. –  Felkapja a telefonját, és leolvassa nekem a számot.

Épp csak beütöttem a telefonomba, amikor valaki a nevét kiáltja valahonnan kívülről. Grimaszol, káromkodik az orra alatt, és megkerül. Viszlát, madárka, gondolom. Repülj messzire, messzire el.

Nem akarom megvárni a visszatérését, követem a megérzésemet, és újra felrohanok a lépcsőn. Már a szekrények tükrös ajtajánál vagyok, amikor beütöm a számot. Megint bingó. A mobilja csörögni kezd. Kinyitom a bal oldali ajtót, és leguggolok. A telefonja az egyik ruhája zsebében van. Megkeresem, kiveszem, és persze le van zárva. Megpróbálom az 1-1-1-1-et, de nem sikerül. Megpróbálom az 1-2-3-4-et, de nem sikerül. Végigmegyek egy számsorozaton, és a 9-9-9-9 győz.

A nem fogadott hívás egy Jamie nevű embertől érkezett. Megpróbálom visszahívni, de csak egy általános hangpostát kapok. Úgy döntök, hogy nem hagyok üzenetet. Ha Jamie visszahív, valószínűleg azt hiszi, hogy Emma életben van. Ha nem, akkor talán Jamie tudja, hogy Emma meghalt. Átváltok Emma szöveges üzeneteire, és elkezdem végig pörgetni az üzeneteket.

Van egy üzenet Babytől, amiben ez áll: Nézd Emma, édesem. Tudom, hogy most feldúlt vagy a meghosszabbított utazás miatt, de ha még az esküvő előtt lezárjuk ezt az üzletet, az jót tesz nekünk. Alig várom, hogy hazaérjek. Tényleg alig várom, hogy a feleségem legyél.

Hálaadáskor egyedül hagytál – olvasható Emma válaszában.

És soha többé nem teszek ilyet – ígérte meg cserébe.

A nő nem válaszolt neki. Ehelyett egy sms-t küldött valaki másnak, aki „Jamie”-ként volt feltűntetve: Még egyszer a történelemkönyvek számára.

Mikor? – volt az egyetlen válasza.

Most - volt Emma válasza.

Minden korábbi, Jamie-vel küldött üzenetet töröltek.

Ez viszony béli viselkedés, ami előre kigondolttá és elrendezetté tehette a dolgot, ahogyan azt Andrew-nak sugalltam – egy féltékeny szerető vagy férj, aki nem dühből, hanem kiszámított bosszúból cselekedett. Mégis, valami nem stimmel. A féltékenység általában erőszakos és brutális. Ezen a tetthelyen nem volt semmi brutális. Ez inkább egy kiszámított bosszúból elkövetett gyilkosságnak tűnt, de valójában nem tudom, hogyan halt meg, hogy ezt komolyan megítélhessem.

A figyelmem visszatér a telefonra. Szünet van az üzenetváltásban, egy teljes óra, amikor senkivel nincs kommunikáció, mielőtt Baby ismét üzenetet küld Emmának: Holnap délután indul a repülőm. Együtt vacsorázhatnánk.

Megnézem a híváslistát, és Baby az sms előtt ötször hívta őt, de ő nem vette fel a hívásokat. Nyilvánvalóan baj volt a paradicsomban, és milyen érdekes, hogy a vőlegénye már nem volt ott, amikor meghalt. Kíváncsi vagyok, hogy a férfi már benne volt-e a végrendeletében vagy az életbiztosításában. És valami azt súgja, hogy Jamie-vel volt elfoglalva, aki soha többé nem küldött sms-t. Jamie-vel, aki talán örült, talán nem az esküvőnek. Lefotózom magamnak az sms-eket, és néhányat beütök a telefonomba, mielőtt átnézem a fényképeket. Vannak róla fehérneműs fotók, amelyek ma este készültek a tükörben. Senkinek sem küldte el őket, legalábbis a szokásos SMS-ei között nem. Természetesen törölhette az üzeneteket. A Jamie-vel folytatott rövid beszélgetés arra utal, hogy talán szokása volt törölni a levelezésüket. Átlapozom az alkalmazásait, és nem találok más üzenetküldő alkalmazást. Hátradőlök, és elgondolkodom azon, hogyan is alakulhatott volna ez az éjszaka, de az esküvői ruha, ami nem a valódi esküvői ruhája volt, egyszerűen nem illik ide.

Felhívom Jamie-t a telefonjáról. Nem veszi fel. Felhívom a telefonjáról Babyt. Nem veszi fel.

Becsomagolom a telefont, majd a ruhát, és ahogy felállok, megjelenik North:

– Azt hiszem, nem véletlenül hívják különlegesnek, ügynök. Megtalálta a telefont és a ruháját.

– És még csak fánk sem kell, hogy bebizonyítsam, hogy különleges vagyok, mint maguk, tisztek. –  Szemöldökét ráncolja, én pedig odalököm neki a táskákat. – Olvassa el az SMS-eit. Ma este veszekedett a vőlegényével és valakivel, akit Jamie-nek hívott. Megpróbáltam mindkettőjüket felhívni a telefonjáról. Egyikük sem vette fel.

– Jamie – ismétli, és ez nem kérdés. Felismerés van ott az érzelemmentes szemek és a hangszín mélyén.

A szemem összeszűkül.

– Ki az a Jamie?

– Fogalmam sincs – hazudja.

– Love különleges ügynök  – mondja valaki az ajtóból.

– Ki az a Jamie? – ismétlem meg, figyelmen kívül hagyva a figyelmemet követelő kérést.

– Senki  – mondja.

– Love különleges ügynök? – mondja valaki most már sürgetőbben.

– Hazudik  –  mondom, és hozzáteszem – szükségem van Jamie teljes nevére és címére, még ma este - mielőtt kilépnék a folyosóra, hogy az egyik helyszínelőt találjam a hálószoba ajtajában. – Igen?

– Van valami, amit látnia kell a konyhában.

– Látom, már megvan az irányítás – morogja North.

Csakhogy nekem nincs. Nem igényeltem ezt a helyszínt, és már az a tény, hogy a helyszínelők engem kérnek, riadalmat kelt. Előre intek a helyszínelőnek, és követem a lépcsőn lefelé, hogy végül a konyhában kössek ki, ahol a bátyám, és Emma vár rám. – Igen, testvéri szeretet – mondom gúnyosan, a megfelelő testvéri visszakérdezéshez szükséges hangnemben, de könnyebben is lélegzem most, hogy tudom, hogy ez csak Andrew, aki az izmait feszegeti. – Mit tehetek érted?

North mellém lép, velem együtt várja a választ. Andrew ránéz.

– Szükségünk van egy percre.

North elkomorul, és úgy tűnik, vitatkozni akar, de az újonc státusza, vagy a gyenge gerince, talán mindkettő, arra készteti, hogy kihátráljon a szobából. Most már biztos vagyok benne, hogy ez a segélykérés komolyabb, mint egy testvéri parancs, várok vagy húsz másodpercet, hogy teret adjak köztünk és North között, majd megkérdezem: – Mi az?

Az arckifejezése megfeszül.

– Ezt látnod kell. –  A hűtőszekrény ajtaját fogja, és valahogy biztos vagyok benne, hogy legalább ma estére tönkreteszi, a Cheetos vagy bármilyen más hasonló étel elfogyasztását.

Bezárom a köztünk lévő teret, és a mindig drámafiú szünetet tart, mielőtt kinyitná az ajtót, és azt mondja: – Ha kételkedtél abban, hogy ez rólad szól, ne kételkedj többé. –  Kinyitja az ajtót, és a felső polcon egy üveg vér ül, amin a Lilah Love felirat olvasható.  – Nem Love ügynök, hanem Lilah Love. Ez nem csak, hogy rólam szól. Ez személyes.