3.-4. Fejezet

 

3. fejezet

 

Fordította: SkyBright

 

Olyan hideg van, hogy ha pasi lennék, most lány lennék, és aki ezt a kijelentést nem érti, az valószínűleg nőnemű, bármennyire is hideg van kint. East Hampton tengerparti városa egyszerűen imádja leköpni az időjárás-változást ott, ahol sós víznek és napsütésnek kellene lennie. Az egyik percben még úgy tűnik, hogy a hajón voltam, eljegyeztem a bűnöző barátomat, aki esküszik, hogy nem bűnöző, és halálra késeltem a régi mentoromat, aki sorozatgyilkossá vált. A következő pillanatban, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy itt vagyok, befagy a seggem, és a sziget körül csoportosuló több száz eltúlzott kúria egyikének mérföldes lépcsőjén mászom fel, és készülök megnézni egy halott menyasszony helyszínét.

A lépcső tetején érek a második réteg helyszínelő szalaghoz és az ott álló zsaruhoz – egy magas, vékony fickó, aki csak egy csivavát ijesztene meg – de ezt nem mondom ki hangosan, a csivavák idegesítően hangosak és rettenthetetlenek. Hadd kezdjem elölről. Egy magas, vékony fickó, aki senkit sem ijesztene meg, így üdvözöl:

– Lilah kibaszott Love. Mi mit keresel itt?

Nem ismerem őt. Ha találkoztam is vele valaha, nem emlékszem rá. Nem is próbálok emlékezni rá, legalábbis ezután a hülye kérdés után nem.

– Hallottam, hogy nekik van az a csokis sütijük, azzal a tökéletes krém mázzal a tetején – mondom édesen, amit jól csinálok, annak ellenére, amit mások állítanak. Elkomorulok. – Mégis mi a faszt képzelsz, mit keresek itt? Profilozóvagyok. Van egy halott menyasszony. Hacsak nem rossz esküvőn vagy itt őrködni?

Most már ő is fintorog.

– Micsoda ribanc vagy, Lilah.

– Megdöbbentő, hogy ezt mondtad. Tudatom veled, hogy én egy kibaszott tökéletes angyal vagyok, és csak azért, mert beszóltál nem kapsz süteményt – elkezdek távolodni tőle, és megkérdezem. – Hol vannak a vendégek?

– Nincs esküvő és nincs muffin – vágja rá. – Van egy nő, aki menyasszonyi ruhát visel.

– Mert már férjhez ment vagy, mert férjhez készül menni, vagy szeret otthon Barbie-t játszani, és túlzásba viszi?

Mogorván néz, és ez a legfigyelemreméltóbb dolog benne az egyenruháján kívül. Régebben az egyenruha elég volt ahhoz, hogy tiszteljek és emlékezzek egy emberre. Aztán rájöttem, hogy a hozzám hasonló emberek is ugyanezt viselték.

– Fogalmam sincs. – mondja. – Én csak a sárga vonalat örzöm.

Nem szólok semmit. Nincs más mondanivalóm. Átbújok a szalag alatt, és elindulok felfelé a lépcsőn, a puccos hamptoni kúriában, ahová a bátyám, a rendőrfőnök hívott. Próbál kötődni hozzám, mióta eltemetett nekem egy holttestet, de nem sikerült. Valahogy ez nem lep meg, és valószínűleg őt sem. Andrew-t és néhai anyánkat nevezném a család cseresznyevirágának, míg apát és engem fügének. Sokan nem tudják, hogy a darazsak a fügékből táplálkoznak, majd beléjük ragadnak és meghalnak.

Amint a bejárati ajtóhoz érek, és egy másik egyenruhásnak villantom a jelvényemet, eszembe sem jut, hogy levegyem a kabátomat. Nem maradok sokáig. Felhúzom a kesztyűt és a lábzsákot, amit a csípőmnél lévő tereptáskámban hoztam magammal és egy újabb egyenruhással kell foglalkoznom. Most az egyszer hamar áthaladhatok a szalag alatt. Amint belépek az előcsarnokba, és megnézem a fölöttem lévő díszes csillárt, Andrew felém jön.

A bátyám magas, szőke hajú, és elég jóképű ahhoz, hogy ahányás színű egyenruhájában is jól nézzen ki, és ez sokat elárul. Ma este azonban farmert és egy pólót visel, ami rengeteg izmot ölel át. Azt hiszem, nem vettem észre, hogy a nagy tesó edz. Samantha, az a ribanc, aki megdugta Kane-t, amikor szakítottunk, aztán aki megdugta Andrew-t, elköltözött. Vajon ki lehet az új csaj? Nővéri kötelességem kideríteni.

– Morcos arcot vágsz– köszönt Andrew, megállva előttem. – És én még azt hittem, hogy egy gyilkosság örömteli Hálaadássá teszi.

– Lehet. Ezúttal valaki jól csinálta, és rendesen megölte Pochert?

– Nem csak hogy életben van,– jegyzi meg szárazon – de idefelé jövet kaptam egy hívást, hogy december közepén adománygyűjtést szervez apának a januári kormányzói előválasztásra. Apa szeretné, ha részt vennénk rajta.

Természetesen Andrew és én még mindig nem beszéltünk a problémáról, kerültük a témát: Pocher, az apánkhoz közel álló férfi, aki elrendelte anya halálát. Egyelőre felhorkanok, és témát váltok.

– Rendben. Na, mindegy. Még csak Hálaadást sem tartok vele. Nem fogok egy adománygyűjtésen részt venni. Vissza a gyilkossághoz. Mit kell tudnom?

– Eltekintve az esküvői ruhától és a gyilkosság időpontjától, az áldozatnak egy nagy szilveszteri esküvő volt beütemezve itt a szigeten. A nő nemrég halt meg. A halál időpontja az elmúlt két órában történt.

– Ki jelentette be?

– Névtelen hívó, tompa, férfihang.

– És?

– És mi? – ellenkezik.

– Ennyi? Ez minden, amid van számomra?

– Lefoglalt egy másik ügy. Behívtam az orvosszakértőt és a helyszínelőket. Most itt vagy te.

– Tehát valójában ez egy egyszerű gyilkosság lehet, valószínűleg kiszámítható és féltékenység vezérelte. Ez unalmasan hangzik.

– Csak te nevezhetsz unalmasnak egy gyilkosságot, Lilah – morogja, és feltartja a kezét. – És én elmondtam, hogy miért vagy itt. És ne ellenkezz. Nincsenek véletlenek. Nem ezt mondod mindig?

Úgy döntök, hogy megteszem azt, amit soha nem teszek meg senkiért. Megvigasztalom, de akkor is ő a bátyám, aki épp most szabadult meg egy hullától helyettem.

– Pocher szerint a sorozatgyilkos ölte meg a bátyját. – mondom, majd elterelő stratégiára váltok. – Menj, igyál egy whiskyt vagy szerezz egy nőt vagy valamit. Ki váltotta le azt a ribanc Samanthát?

A szemével lesújtóan tekint.

– Ó, bassza meg! Azt hittem, a gonosz boszorkány elköltözött. Visszajött, ugye? Elment egyáltalán?

– Tényleg, Lilah? – csattant fel Andrew. – Itt és most, egy tetthelyen fogunk nekiállni erről beszélni?

– Ez egy igen arra, hogy visszatért, vagy hogy igazából sosem ment el – mondom. – Nos, ez jó hír a holnapi vacsorával kapcsolatban. Most már te és Kane összekovácsolódhattok, hogy ugyanazt a nőt dugtátok, és ugyanazt a testet temettétek el.

Megsimítja az állát, és rám néz, nagy kezeit a csípőjére teszi.

– Nekem most éppen egy pár befolyásos szomszéddal kell foglalkoznom, akik kiakadtak. North rendőr vezeti az ügyet. Új és valószínűleg hozzáértő. Beszélj vele.

– Valószínűleg?

– Öt napja dolgozik itt, a városból jött.

– A mocskos fiúk hazája – mondom, és arra gondolok, hogy Pocher és a Társaság milyen módon befolyásolta a New York-i rendőrséget. – Jó munkaerő, Andrew. És ha ez az ügy olyan nagy ügy, miért küldött egy ötnapos újoncot a helyszínre?

– Ő nem újonc. Van tapasztalata, Lilah, és hozzászokott a magadfajtákhoz is.

– Ami mit jelent?

– Egy kibaszott rémálom.

– És büszke rá. – jegyzem meg.

Fintorogva néz rám.

– Nézd meg a tetthelyet.

– Megnézem – mondom. – Aztán átadom az újoncnak, és hazamegyek megnézni egy filmet Kane-nel és közben Cheetost eszünk.

Összevonja a szemöldökét.

– Nagyon nehéz elképzelni, hogy Kane Cheetost eszik.

– Minden azon múlik, hogy hova teszed a Cheetost.

– Ó, a fenébe is, Lilah. Túl sok információ. Nem bírom elviselni. – Megkerül engem, és az ajtó felé lép, de még nem végeztem vele.

– Ha elveszed feleségül, vegyen fel maszkot az esküvőn, hogy úgy tehessek, mintha nem az a ribanc lenne, akiről mindketten tudjuk, hogy az!

Még csak az ujját sem mutatja be nekem. Csak kilép a házból és elmegy. Megdöbbentő, hogy egyáltalán kimondta a baszás szót. Annyira kiszámítható. Annyira jó, túl jó. Hogy tud valaha is megoldani egy bűntényt? Nekem nincs ilyen problémám. Senki sem nevezne jónak. Soha. Még Kane Mendez sem.

 

4. fejezet

 

Fordította: Isabelle  

 

A bátyám elég bunkó ahhoz, hogy egyedül hagyjon egy holttestet keresni, miközben a legtöbben azt mondanák, hogy a Love családban az ilyesminek családi ügynek kellene lennie. De elintézem. Leintem az egyik helyszínelőt, aki egy négyszögletes boltíven keresztül mutat rám. Az a tény, hogy a helyszínelők itt vannak, Hauppauge-ból érkeztek, egy olyan út, amely kommunikációval és utazással együtt legalább két órát venne igénybe, és én csak negyvenöt perce voltam a levegőben, talán azt is elárulja, hogy a bátyám habozott, mielőtt felhívott. Nem vagyok benne biztos, hogy ez sokat elárul az indítékairól, de majd kiderítem. Mérget vehet rá, hogy bemászom abba a csinos kis fejébe, és kitépek belőle mindent, amire szükségem van. A testvéri kötelességem, hogy kordában tartsam.

Andrew-t egyelőre félretéve belépek egy egyszerű, felső kategóriás dolgozószobának tűnő helyre. A berendezés témája a nevetségesen drága bőrbútorok, amelyek pont úgy néznek ki, mint az olcsóbb alternatív márkák, amelyeket ebben a városban elkerülik errefelé.

Hamptonban minden az ítélkezésről szól.

Ez a szoba az ítélkezésről szól.

Amiről nem szól, az a holttest tulajdonosa. Hangok hallatszanak egy újabb boltív mögül, és követni kezdem. Ebben a pillanatban csap le rám, hogy teljesen hiányzik belőlem a várakozás. Nem is olyan régen, azokban a pillanatokban, mielőtt egy holttest közelébe léptem volna, az adrenalin felszökött a bizonyosságtól, hogy a halál hamarosan felemészt. Ez az érzés eltűnt, és már nem is emlékszem, mikor történt. Egy pillanatra újra ott vagyok azon az évekkel ezelőtti tengerparton, bekábítószerezve és az érzelmektől megbolondulva, és leszúrom a támadómat, amikor Kane megpróbálta kikérdezni.

Azon az éjszakán megváltoztam. Megpróbáltam elmenekülni előle, de nem volt rá lehetőségem. Talán azért, mert valójában egyáltalán nem változtam meg. Egyszerűen csak elvesztettem a képességemet, hogy teljesen visszafogjam ami már bennem volt. De erről majd később. Egyelőre belépek egy nagy konyhába, és egy érdekes aranybányára lelek.

Pontosan ott, a konyhaasztal és a gránitsziget között fekszik az elhunyt, egy harmincas nő menyasszonyi ruhában: barna hajú, láthatóan magas, még magzati pózban is, a szája, a nyaka és a ruhája eleje vérfoltos.

Megmutatom a jelvényemet a fölötte álló két embernek, egy magas, sötét hajú, általam harminchat év körülire becsült, tiszti egyenruhás férfinak és egy csinos, szintén harminc körüli, szőke nőnek.

– Lilah Love különleges ügynök – mondom, és nem mindig mondom ki a különlegeset. Egyszerűen túl különlegesnek érzem, de a fenébe is. – Love rendőrfőnök kérésére vagyok itt – teszem hozzá.

– A nagymenő Love különleges ügynök, profilozó és a rendőrfőnök húga – mondja a férfi. – Igen, számítottunk önre.

Ránézek a névtáblájára, amelyen az áll, hogy North. Eddig nem utálom őt.

– Mit tudunk? – kérdezem, de sokkal inkább szeretném, ha az a nő a földön beszélgetne velem, mint ez a kettő.

Int, hogy csatlakozzam hozzá a dolgozószobában. Más szóval, túl optimista voltam azzal kapcsolatban, hogy nem utálom őt. Éppen politikát és egót fogunk játszani. Kurvára utálom a politikát és az egókat.

– Ne tegyük – mondom. – Olyan terveim vannak, amelyekben nem szerepel, hogy sokáig maradjak. Szívességből vagyok itt. Meséljen az áldozatról.

Összepréseli az ajkait, és ismét a másik szoba felé mutat. Sóhajtok, és megteszem. Játszom a játékot, azt a játékot, amelyben biztosra veszi, hogy tudom, hogy neki van a nagyobb farka, pedig nekem egyáltalán nincs is farkam. Visszamegyek a dolgozószobába, és ő ott áll, egy jó méterrel fölém tornyosulva.

– Kíváncsi vagyok, mit tud, amit én nem tudok. – mondja. – Miért van benne ebben az ügyben?

Az esküvői ruha miatt, gondolom. Vagy a bátyám nem bízik benne. Igazából nem vagyok benne biztos, hogy a bátyám egyáltalán bízik bennem.

– Figyelmeztetett a bátyám, hogy jobban kijövök a halottakkal, mint a legtöbb rendőr? – kérdezem.

– Valójában igen.

– Akkor megegyezhetünk abban, hogy az az érdekünk, hogy én lépjek kapcsolatba a földön fekvő nővel, nem pedig ön. Ezt leszögezve, tegyük félre a dolgot. Mit tudunk az áldozatról?

Összeszorul az ajka, de válaszol.

– Emma Wells – mondja. – Harmincnyolc éves belsőépítész. Ő és a férje, Gibson Wells közvetlenül azután vették meg ezt a házat, hogy ön Los Angelesbe költözött. A fickó lett a gazdagok és híresek „menő” könyvelője. Fél éve voltak itt, és a férfinak éppen akkor indult be igazán a karrierje, amikor mindössze negyvenöt évesen szívrohamban meghalt.

Fiatal, azt hiszem, de sokkal gyakoribb, mint azt a legtöbben hinni akarják.

– Mikor is volt ez? – kérdezem, mert igen, találgatni tudnék az alapján, hogy mikor mentem el és mikor jöttem vissza, de a rendőri munkában sosem lehet találgatni vagy feltételezni. Túl gyakran nem kapcsolódnak össze a várt idővonalak.

– Egy évvel ezelőtt.

– Gyorsan továbblépett – jegyzem meg. – Kihez készült feleségül menni?

– Morgan Rockporthoz – válaszolja. – Az apja Barry Rockport. Nagy bankigazgató volt, mielőtt néhány éve elhunyt. – Morgan nem ismerős, de Barry olyan emléket ébreszt bennem, amit nem igazán tudok elkapni. Egyelőre a fontosabb Rockportra koncentrálok.

– Mit tudunk még Morganről? – kérdezem.

– Morgan úgy tűnik, valami előkészítő iskolába járt, majd a Harvardra. Most pedig a gazdagok és híresek ügyvédje. Igen, van itt egy séma, de mint tudja, talán lényegtelen, mivel ez East Hamptonban gyakori.

Még mindig nem tudom, honnan ismerem Morgan Rockportot, de továbblépek. Egyelőre.

– Hol van most Rockport?

– San Franciscoban üzleti úton. Nem tudtuk elérni. Love ügynök….

– Miért hagyja el az ember a lehetőségek városát, hogy egy kisvárosba jöjjön?

– Azért hagytam el a korrupció városát, hogy a bátyjával dolgozhassak – mondja, és hozzáteszi,– ő jó ember.

– És a leendő kormányzó fia? – próbálkozom.

Valami felvillan a szemében, amit nem tudok pontosan beazonosítani, és azt mondja: – Ha nyer.

– Ismeri az apámat?

Összepréseli az ajkait. Sokszor csinálja ezt. Olyan, mint a pókerben egy árulkodó jel. Valami, ami nem fog tetszeni. Valami, amit nem akar elmondani nekem. Vagy talán egy kis ajakbalzsam kell neki.

– Hat hónapig voltam a biztonsági embere.

Ez határozottan egy árulkodó jel.

– Persze, hogy ott volt – mondom, és a szemében újra megjelenik az a tekintet, amit nem igazán tudok azonosítani.

– North rendőrtiszt – mondja valaki a hátam mögül. – Szükségünk van önre.

A vállam fölé emeli a kezét.

– Mindjárt megyek – kiáltja, de a figyelme rajtam van. –Tisztelem az apját és a bátyját. Nem tudom, mit gondoljak magáról.

– Nem? – provokálom.

Hosszan és alaposan tanulmányoz, majd azt motyogja: – Mindjárt jövök – és megkerül.

Megfordulok és utána bámulok, és úgy döntök, hogy valójában még mindig nem utálom, ami meglep. Ez ritka. De valami nem stimmel vele.